etikai relativizmus: erkölcsbölcseleti fölfogás, mely szerint a cselekvés normái nemcsak járulékosan, hanem lényegükben is állandóan változnak. - Háttere nemcsak a fejlődés-gondolat ált-sá válása, hanem főleg az a föltételezés, hogy az erkölcs külső tényezők: élettani összetevők (→biologizmus, Nietzsche), társad., szociológiai, művelődési v. más hatóerők (→marxizmus) eredménye. Más kiindulópont alapján az egzisztencialista gondolkodás is tagadja, hogy az erkölcsi cselekvésnek átfogó, abszolút normái lennének (→szituációs etika). Az ~ sok tekintetben az →etikai formalizmussal is érintkezik, mely szintén elveti az etika létbeli gyökereit. -

Az ~ legfőbb hibája, hogy az erkölcsöt csak a konkrét magatartási szabályokra szűkíti. Nem ismeri föl, hogy a változó, tört. korokhoz kötött elemeken túl, a személyes és személyen túli föltételek mellett, melyek valóban módosítják az „éthoszt”, a konkrét cselekvési normákat, vannak alapkövetelmények, alapértékek is, melyek elválaszthatatlanok az emberi term-től, ti. abban gyökereznek, s melyek „az igazi erkölcsiség változatlan alaptőkéjét” alkotják (Heimsoeth). - Változó és változatlan elem a kinyilatkoztatásra épülő erkölcsi tanításban, a morálteológiában is megfigyelhető. Személyes tulajdonságok, sajátos életállapotok (vö. szerzetesség), tört. és műveltségi tényezők is hatnak a ker. erkölcsre, ez azonban nem jelenti az ~ igazolását, de mindenképp arra figyelmeztet, hogy a ker. üzenet erkölcsi mondanivalóját mindig a „befogadók” oldaláról is végig kell gondolni és alkalmazni az egyes koroknak, kultúrköröknek, sőt az egyes emberek sajátságainak megfelelően, de mindig a „lényeg” feladása nélkül. - II. János Pál pápa fölhívta a figyelmet az ~ súlyos következményeire.  Cs.I.

LThK VIII:1160. - EV 70.